Az abortusz után átélt tünetekről, érzelmekről

Az abortuszt sokáig úgy kezelték, mint egy gyors és biztonságos megoldást a nem kívánt terhesség megszakítására. Évtizedekig nem foglalkoztak azzal a számos negatív következménnyel, amellyel ez a beavatkozás jár, a nők pedig nem beszéltek róla, mit is éltek át az abortusz alatt és után. Mostanra azonban nagyot változott a helyzet: egyre több pszichológus és abortuszon átesett nő számol be egy sor érzelmi tünetről, amelyet ma már úgy hívunk: post-abortusz szindróma (PAS).

“Az orvosom azt mondta, hogy a beavatkozás után néhány napig szomorúnak érezhetem magam, de aztán minden visszaáll a normális kerékvágásba. Ez azonban hatalmas hazugság. Közvetlenül az abortusz után ugyan megkönnyebbültem, de aztán azon kaptam magam, hogy egyre mélyebbre süllyedek a depresszióba. Rádöbbentem, hogy amit tettem, az gyilkosság volt. Jött a bűntudat, a szégyen. Haragudtam magamra és mindenki másra, aki támogatott abban, hogy elvetessem a gyerekemet,” meséli egy nő, akinek a hosszú évek során sem sikerült túltennie magát azon, hogy megfosztotta gyermekét attól, hogy megszülethessen.

"Nincs jogom gyászolni!"

Természetesen felvetődik a kérdés: ugyan miért törik össze valaki, aki önként vállalta a művi vetélést? Nos, a helyzet korántsem ilyen egyszerű, hiszen elsősorban tudattalan folyamatok felszínre töréséről van szó. Ráadásul a gyászfolyamatot - mert minden esetben beszélhetünk erről - nehezíti, hogy nincs semmilyen kézzel fogható kép, vagy emléke a magzatról, valamint az, hogy a legtöbb nő - kimondva, kimondatlanul - úgy érzi, nincs joga gyászolni, hiszen ő maga döntött a gyermek sorsáról. Kevés az olyan fórum, csoport, ahová elmehet, és kibeszélheti a benne zajló folyamatokat, ráadásul a legtöbben éppen azt szeretnék elkerülni, hogy a szörnyű eseményt fel kelljen idézniük. Az eredmény: elfojtott, vagy megszakított gyászmunka, amelynek eredménye a sokszor csak évekkel később - gyakran egy következő várandósságnál - megjelenő tünetek.

Nem ismerik el tünetként?

Bár világszerte több tízmillió nő éli át a PAS-t, a mai napig vannak olyan vélemények, amelyek szerint az abortusznak nincs érzelmi, lelki hatással a nőkre. Sőt, nagynevű kutatóintézetek is jutottak olyan megállapításra, hogy a művi terhességmegszakítás nem okoz pszichés elváltozást, a PAS pedig nem is létezik.

Pedig ezt az állítást nagyon sokan tudnák cáfolni. Felsorolni is nehéz, milyen tüneteket okoz, amikor egy nő elveteti kisbabáját, majd rádöbben, mit is tett valójában. A teljesség igénye nélkül: jellemző lehet a társas kapcsolatok megromlása, az izoláció, a szexuális életre való képtelenség, az önbecsülés elvesztése, a pánikrohamok, a szorongás, a rémálmok, a bűntudat, a szégyen, a harag, a depresszió, drog-vagy alkoholfüggőség, öngyilkos gondolatok, öngyilkosság, a többi gyerek elhanyagolása, vagy bántalmazása, az évforduló-reakció, a kényszeres örökbefogadás, vagy az abortált gyermeket pótló kisbaba megszülése.

Poszt-trauma

Az abortusz után átélt lelki nehézségek feltűnően hasonlítanak a poszttraumás stressz szindrómához (PTSD). A PTSD áldozatai általában egy olyan eseményt éltek át, vagy voltak szemtanúi, amely során valaki komolyan megsérült, vagy meghalt, vagy fenyegetést jelentett másokra, és a szemtanú félelmet, rémületet, vagy tehetetlenséget érzett. PTSD-t élhetnek át háború során, nemi erőszak által, egy erőszakos bűncselekmény áldozataként, vagy szemtanújaként, gyilkosság láttán, vagy valamilyen természeti katasztrófa túlélőjeként. Egy olyan nő, akinek abortusza volt, átéli a saját gyermeke elpusztítását. Még ha tudatosan helyes döntésnek, vagy az egyetlen lehetséges megoldásnak is tartják a műtétet, a tudattalanjában ott él az érzés, hogy a természet rendje ellen cselekedett, és míg sokan képesek anyai ösztöneiket tökéletesen elfojtani a beavatkozás előtt, az abortusz után rádöbbennek, hogy ők a felelősek gyermekük haláláért, innentől pedig megjelenik az évekig tartó gyász, önvád és düh.

A legtöbb nő úgy gondolja, érzéseivel senkihez sem fordulhat, és egyedül próbál megbirkózni a fájdalommal, azt gondolván, amin keresztülment, azt úgysem értené meg senki. Ha mégis rászánja magát arra, hogy beszéljen valakinek erről, sokszor elutasításra, vagy meg nem értésre talál. A tanácsadók és orvosok a legtöbbször csupán annyit mondanak, hogy tovább kell lépni, el kell engedni a fájdalmat. Azonban, bármennyire jószándékúak legyen is ezek a javaslatok, sok nő képtelen megbirkózni érzelmeivel, akármilyen keményen is törekszik erre. Ők azok, akik előbb-utóbb kialakítanak egyfajta túlélési technikát, miközben fogalmuk sincs, mit kellene kezdeniük negatív, önpusztító attitűdjükkel, s ebben szinte tökéletesen megegyeznek a PTSD-betegekkel.
Vannak olyan nők is, akik úgy érzik, semmiféle hatással nem volt rájuk a terhességmegszakítás, és nem ismerik fel az összefüggést az életükben fennálló problémák és az abortusz között. Ők általában védekező mechanizmust alkalmaznak (tagadás, elfojtás, kompenzáló terhesség).

A post-abortív nők tünetei hosszan tartóak és nagyon komolyak. Ehhez társulnak még a fizikai tünetek, az orvosi beavatkozások ismert és ismeretlen következményei, amelyek akár életveszélyesek is lehetnek, hiszen számos abortuszon átesett nő lesz rákos, vagy szívbeteg. A komplikációk között szerepel a méhvérzés, a méhperforáció, a méh eltávolítása, a petefészekgyulladás, a meddőség, vagy a menstruáció rendszertelensége, esetleg elmaradása.

Van kiút?

Azok a nők, akik az abortuszt választják, és utána PAS-t tapasztalnak, a saját erkölcsi kódjuk ellenében cselekszenek, ami megmagyarázza a bűntudatérzés megjelenését, ami viszont megakadályozza őket abban, hogy beszéljenek arról, min mennek keresztül, vagy merjenek segítséget kérni. Pedig nagyon fontos lenne a gyógyulás, a feldolgozás útjára lépni, amely alapvetően négy nagy lépcsőfokból áll.

Az első lépés a fájdalmas gondolatok és érzelmek - elsősorban bűntudat, gyász és harag - átélése, felidézése. Ez a szakasz arról szól, hogy a nő szép fokozatosan lehámozza a hónapok alatt kialakult védőréteget a fájdalmáról, a gyászáról és - bármilyen nehéz legyen is - szembenézzen vele, mert az elfojtott érzelmek épp úgy viselkednek, mint egy lappangó betegség: mérgezik a lelket és meggátolják a továbblépést. Ezután következik a veszteség azonosítása, majd a megbékélés önmagával és másokkal, akik részt vettek a döntés meghozatalában.

A követező feladat a bűntudat és a megbocsájtás. Sok nő érzi úgy, hogy tette következtében képtelen megbocsájtani magának, mégis rendkívül fontos, hogy ne alsóbbrendű emberként tekintsen magára.

Ezután jön a düh identifikálása és elengedése. Sokan nagyon nehezen öntik szavakba azt a haragot, amit magukkal és a világgal kapcsolatban éreznek azért az abortusz kapcsán, sokszor azért, mert úgy érzik, minden gát átszakadna attól, ha megfogalmaznák azt az iszonyú dühöt, ami legbelül forr. Pedig ha egyszer engednék kitörni, az sokat segítene a harag okának megnevezésében és elengedésében.

Végül következik az utolsó lépcsőfok, a veszteség meggyászolása. Amikor egy nő várandós lesz, ösztönösen érzi, hogy élete örökre megváltozott és hamarosan kialakul a kötődés anya és születendő gyermeke között. Amikor ez a kötelék elszakad - akár spontán, akár művi vetélés miatt - valójában a nő saját lelkéből szakad ki egy darab. “Hogyan gyászolhatom meg egy gyermek halálát, akinek én magam vettem el az életét?”, kérdezik sokan. Annak megtanulása, hogy hogyan lehet egy sosem látott gyermekre gondolni úgy, megfogalmazni az iránta érzett érzéseket, és megemlékezni róla mind olyan dolog, amely segít végigélni a gyászmunkát.

Ennek a veszteségnek a feldolgozására rendszeresen tartunk lelkigyakorlatokat „Ne félj, nem ítéllek el” címmel, ahol a gyászfeldolgozást érzelmileg biztonságos körülmények között, ítéletmentes környezetben, vezetők segítségével végezhetjük el. Bővebb információ: „Lelkigyakorlatok” menüpont alatt vagy a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. elektronikus postacímen.