„Vajon megfeledkezhet-e az asszony méhe gyümölcséről?”
(Iz 49,15)
A Scientific American című szaklapban nemrég napvilágot látott egy cikk. Egy kutatásról számol be, ami megerősíti korábbi kutatások eredményeit, miszerint a magzat intenzíven kommunikál édesanyjával a FOGANTATÁS PILLANATÁTÓL KEZDVE a sejtcsere szintjén is!
. A kutatás kiindulópontja az volt, hogy nők szervezetében is találtak Y kromoszómát tartalmazó sejteket, erre keresték a magyarázatot.
A kutatók (pl. Salvatore Mancuso professzor) felfedezték, hogy bizonyíték van arra, hogy a fogantatás pillanatától kezdve az embrió végtelen számú üzenetet juttat el az anyához és fordítva. Ez arra szolgál a magzat részéről, hogy az anyai szervezet ne idegen testként reagáljon rá, hanem befogadja. Ezért a sejtosztódás kezdetétől, ahogy az embrió halad előre a petevezetékben, állandóan sejteket bocsát ki magából, üzeneteket küldve az anyai szervezetnek. A beágyazódás után a „párbeszéd” még intenzívebbé válik, a placentán keresztül a véráramba kerülnek a magzati sejtek, az anyáéi pedig bekerülnek a magzatba.
Ez a sejtcsere különösen intenzívvé válik a várandósság befejezésekor: nagy tömegű sejtcserére kerül sor ilyenkor, legyen szó akár szülésről, császármetszésről, akár vetélésről vagy abortuszról!
A kutatók már régebben megtalálták ezeket a sejteket mindenféle szervben, de most kimutatták, hogy az agy 60 %-ában megtalálhatók ezek a „nem saját” sejtek, amik nem csak, hogy ott vannak, hanem élnek és funkcionálnak évtizedeken keresztül!
Egészen megdöbbentő és megható, ahogy a magzati sejtek viselkednek az anyai szervezetben. Úgy tűnik, hogy folyamatosan segítségére sietnek az immunrendszernek, segítenek a rákos sejtek elpusztításában, sőt, egy állatkísérletben nyomon követték, ahogy ezek a sejtek nekiálltak „kijavítani” a sérült anyai szívet, őssejtként kezdtek viselkedni és szívszövetként szaporodva körülvették a sérülést.
Ha tovább gondolkodunk, sok érdekes következtetést vonhatunk le. Ez a kutatás fizikai bizonyítékot jelent arra, hogy az anyába valóban „bele van írva” minden megfogant gyermeke, nem tud elfeledkezni róluk sejt-szinten sem. (Sok más mellett ez is bizonyíték, hogy az abortusz utáni szindróma nem csak egy „bebeszélt” állapot.)
Arra a nagyon meglepő jelenségre is magyarázatot adhat ez a kutatás, hogy gyakran előfordul, hogy az abortusz után született gyerekek valahogy „érzik”, hogy nekik volt, van még valahol testvérük, akkor is, ha nem mondják meg nekik. (Pl. belerajzolják őket a családba, két rajzot készítenek a családról: „Ez most a család, de igazából ilyen lenne”.)
Bár ez a téma még nagyon sok kutatást igényel és nyilván nem mindent magyaráz meg a fentiekből, azért elgondolkodtató, hogy a testvérekben is kimutathatók az előbb született vagy meg nem született testvér sejtjei.
Hasonló okból a tudósok összefüggést sejtenek a születésünktől magunkkal hordozott „kollektív tudatalatti” tapasztalatai és ezeknek az idegen sejteknek a jelenléte között – bár nyilván sok kutatást igényel még a téma, ez ésszerű magyarázatot adhat a jelenségre.
Popovicsné Palojtay Márta
