írta Paula Vandegaer LCSW nővér

Szeretnék azokhoz a nőkhöz szólni, akik abortuszon estek át. Az Egyház tudatában van annak, hogy rengeteg oka lehetett a döntésüknek, sőt, azt is tudja, hogy sok esetben ez a döntés fájdalmas, és megrázó volt. A szívükben lévő seb talán még be sem hegedt. Az biztos, hogy ami történt, az rossz, de ne kedvetlenedjenek el, és ne essenek kétségbe. Inkább próbálják megérteni, mi történt, és nézzenek szembe őszintén az eseményekkel. Ha eddig még nem tették meg, adják át magukat alázattal a megbánásnak. A kegyelmek Atyja kész megbocsátani önöknek, és békét adni a kiengesztelődés szentségében (Az élet evangéliuma, 99).

Karen 32 éves. Múlt évben diplomázott és álmai munkáját kezdte el a képzőművészet területén. Munkája érdekes és nagy kihívást jelent számára. Karen csinos lány, sok barátja van, így gyakran megjelenik a munkahelyi rendezvényeken is. Boldognak és lelkesnek kellene lennie. Végül is az élete úgy alakul, ahogyan azt előre megtervezte. Mégis, ő belül halottnak és fakónak érzi magát. Végzi a munkáját, de az nem hozza meg számára azt az örömet, amire korábban számított. Nem érez magában annyi kreativitást, mint korábban, és nem érti, hogy a sikerei ellenére miért van benne kongó üresség. 

Karennek a főiskola éveiben abortusza volt. Azt gondolta, hogy barátjával komoly a kapcsolata, de amikor elmondta neki, hogy gyermeket vár, a fiú enyhén szólva nem volt boldog a hír hallatán.

Azt mondta Karennek, hogy a döntés az ő kezében van, de ha Karen esetleg abortálni szeretné a babát, akkor ő állja a költségeket. A lány megérezte, hogy a fiú részéről nincs szó komoly elköteleződésről sem iránta, sem a gyermek iránt, és az abortuszt választotta. Két szobatársának is volt már abortusza, és ők, úgy tűnt, tenjesen rendben voltak utána. Mi van akkor vele, hogy ennyire magába van roskadva a dolog miatt?

Karen története újra és újra megismétlődik a főiskolákon és a középiskolákban. 1973-ban, amikor a Roe kontra Wade döntés legalizálta az abortuszt, nagyjából huszonnyolc millió amerikai nő végeztetett el egy vagy több terhességmegszakítást. Ezek olyan nők voltak, akiknek a terhesség során valami komoly problémával kellett szembenézniük, és azok az emberek, akikre normális esetben támaszkodhattak volna, nem tudtak vagy nem akartak segíteni nekik a nehéz terhesség elviselésében. Barátjuk , sőt, férjük mondta azt, hogy még nem áll készen az apaszerepre. Az a nő, aki mellett nem áll ott egy támogató férj, aki majd segít felnevelni a gyermeket, sokkal hajlamosabb az abortuszt választani.
A társadalom azt közvetíti a fiatal nők felé, hogy az abortusz megoldja a problémájukat. Nem beszél viszont azokról a problémákról, amelyeket az abortusz okoz. Az abortusz védelmezői azt állítják, hogy ez egy egyszerű beavatkozás, amelynek nincsenek következményei. Azok a nők pedig, akik ezt jobban tudják, nem beszélnek arról, legalábbis nyilvánosan nem, hogyan befolyásolta negatívan az abortusz az életüket . Szégyellik tettüket, és szégyellik azt is, hogy ők képtelenek voltak „egyszerűen megbírkózni vele”, ahogy azt a többi nő szerintük tette. Így a csalás folytatódik.

Ám ha a társadalom letagadja is az anya veszteségét, a női test nem tudja letagadni. Isten a nőt lelkileg és testileg is felkészíti az anyaságra. Amikor egy nő várandós, másként érzi magát. A foganás után néhány nappal, még mielőtt a pici embrió beágyzódna a méhfalba, egy korai terhességi faktor nevű hormon jelenik meg a vérében, amely a sejteket a terhességre figyelmezteti. Ilyenkor az anya kívánós lesz, tőbb pihenésre van szüksége. Új sejtek keletkeznek a mellében, amelyek nőnek és olyan tejet termelnek majd, amely egy újszülött táplálásához szükséges. A nő látóterébe bekerül a baba. Észreveszi a csecsemőket az ucán, a boltban, a televízióban. Talán éjjel álmodik is a babájáról, nappal pedig elképzeli őt. Vajon mi legyen a neve? Milyen lesz majd az a kisfiú vagy kislány?
De ha abortuszra készül, akkor ezt a folyamatot meg kell próbálnia megállítani. Le kell tagadnia azokat az anyai érzéseket, amelyek kezdenek a tudatába hatolni. Azt kell elhinnie, hogy ami benne van, az nem igazán egy gyermek. Nem szabad azt gondolnia, hogy a benne lévő gyermek az ő gyermeke.

Az esze mondhat ugyan egy dolgot, de az érzelmi élete és a sejtjei mást mondanak. Ha megtörténik az abortusz, a testének minden sejtje emlékezni fog erre a terhességre, és tudni fogja, hogy a változás, amely elindult, valamilyen természetellenes módon megszakadt. A teste és az érzései azt fogják neki közvetíteni, hogy ő egy olyan anya, aki elveszítette a gyermekét. Így hát egyáltalán nem meglepő, hogy egy mély fájdalom kezd a lelke legmélyéről feltörni. Van egy vesztesége, amelyet meg kell gyászolnia, de nem engedheti meg magának, hogy szomorú legyen. A szomorúság megengedésével azt kellene elismernie, hogy egy gyermek halt meg az abortusz során, és hogy ő is felelős a gyermeke haláláért. Ez egy nagyon nehéz teher lenne, így inkább a tagadáshoz folyamodik: tagadja azt, hogy a gyermek ember volt („Nem is volt gyerek, így hát nincs mit gyászolnom vagy hibásnak éreznem magam”), és tagadja a saját lelki fájdalmát is. „Ez így rendben van”, érvel. „A többiek is így gondolják, így hát nekem sem kell másként éreznem vagy az abortuszra gondolnom”.
Az abortusz végtelenül természetellenes „élmény” a női test és az anyai ösztön számára. Ezzel kapcsolatosan nyilvánvalóak a negatív reakciók, amelyek függetlenek az ember vallásos nézeteitől vagy általános lelki egészségétől. Igaz azonban, hogy a korábban pszichés problémákkal küszködő, illetve a komolyan vallásos nők és férfiak érzékenyebben reagálnak az abortusz utáni problémákra, de minden nőnél felfedezhetőek az abortusz utóhatásai. Egy Anne Speckhard, Ph.D által végzett tanulmányból kiderült, hogy a nők 85%-a nyilatkozott arról, hogy számukra is meglepetés volt, hogy érzelmileg mennyire hevesen reagáltak az abortuszra. Ez azt jelentette, hogy nem érezték jól magukat gyerekek közelében, alulértékelték önmagukat, bűntudatuk volt, dühösek voltak, depressziósnak érezték magukat, mély szomorúság vette erőt rajtuk, alkoholizáltak, sírtak, nem tudtak megfelelően kommunikálni és öngyilkossági késztetéseik voltak. Ezeknek a nőknek a 72%-a nem is volt hívő az abortusz pillanatában.
Az abortusz utáni reakciók sajátságosak és azonosíthatóak. Ezek jobbára a tagadásból és az érzelmek elnyomásából erednek. Amikor egy bennünk lévő érzést elnyomunk, akkor az a többi érzésünkre is hatással van. A poszt-abortusz traumának ez az alapja: megtagadjuk a gyereket és megtagadjuk az érzéseinket. Ez okozza az újraélés élményét, a kerülést és az ismeretlen eredetű szomorúságot.

Újraélés: Az abortusz traumáját többféle módon lehet újraélni. Vannak nők, akik visszaemlékeznek az abortuszra, egyes epizódjai bevillannak emlékezetükbe. Vannak, akik álmodnak a meg nem született gyerekről. Mások nagyon erős pszichés szorongást élnek át olyan személyeket vagy dolgokat látva, amelyek az abortuszra eméleztetik őket: egy várandós nő vagy egy abortusz klinika. Erőteljes depresszió vagy szomorúság léphet fel az abortusz évfordulóján vagy azon a napon, amelyiken a gyermeknek meg kellett volna születnie.

Az újraélésre sok példa hozható. Több nőnek, akivel dolgoztam, nagy problémát jelent a nőgyógyászati vizsgálat, illetve a kórházban fekvés. Ezek a dolgok annyira felizgatják őket, hogy alig tudják elviselni. Sok általam ismert nőnek rémálmai vannak az abortuszról vagy a gyermekről. Egy nagy finn tanulmány, amelyet nyolcvan éven keresztül végeztek nők körében közli, hogy az abortuszon átesett nők háromszor olyan gyakran követtek el öngyilkosságot, mint az átlaglakosság, és majdnem hatszor többször, mint azok a nők, akik gyereket szültek.
Az USA-ban lévő életvédő központok jelentése szerint sok nő újabb terhességével a korábbi abortusz vagy az abortált magzat „születésnapja” évfordulóján fordul újra a központokhoz. Ez talán a fájdalmuk kezelésének egyik módja. Az Ohio állambeli orvosi egyetem munkatársa, Kathleen Franco, M.D. által végzett kutatás szerint, amely 83 poszt-abortív nőt kérdezett meg, nagyon elterjedt az évforduló visszahatás. A megkérdezettek közül 30-an éreztek fizikai vagy érzelmi behatást az abortusz vagy a szülés várható időpontjának évfordulóján. Ezek között említették az öngyilkossági gondolatokat, fejfájást, szívelégtelenséget, nyugtalanságot, túlzott alkohol és drogfogyasztást vagy a gyerekeikkel való gyakoribb veszekedést.
A nők az elkerülés szimptómáját is produkálják. Például kerülnek mindent, ami az abortusz traumájával kapcsolatos vagy elfojtják azt a fajta érzékenységüket, ami az abortusz előtt jellemző volt rájuk. Ide tartozik az abortusszal kapcsolatos gondolatok és érzelmek kerülése, azok tagadása, olyan tevékenységek, helyzetek és információ elkerülése, amely az abortuszra emlékeztetnek, az abortusz emlékének vagy egyik fontos vonatkozásának kitörlése az emlékezetből. Egyéb fontos tünet még az érdeklődés elvesztése bizonyos fontos tevékenységek iránt, a másoktól való elkülönülés, elidegenedés érzése, a kapcsolatokból való kivonulás vagy a csökkentett kommunikáció másokkal. Egyes nők azt tapasztalják, hogy nem képesek gyöngéd, szerető érzésekkel viseltetni mások iránt.
Karen, akivel a cikk elején találkoztunk, ékes példája annak, hogy milyen problémákat okoz az elkerülés, a tagadás. Bár jó állása és boldog élete van, nem tudja szabadon megélni az érzéseit, mivel nem engedi meg magának, hogy a bűntudata és gyásza tudatosodjék. Folyton vigyáznia kell, nehogy az abortuszára gondoljon. Amint az gyakran előfordul, az abortusza után nem sokkal, kapcsolata megszakadt a barátjával. Már semmi nem kötötte őket össze.
Az abortuszon átesett nők a következőképp csoportosíthatók: 1) azok, akik abortusz utáni szindrómában szenvednek pillanatnyilag vagy visszatérően; 2) azok, akiknek most épp nincs konkrét problémájuk, de veszélyeztetettek egy jövőbeli lehetséges stressz-állapot miatt (ami lehet egy terhesség, életkori krízis, egy szeretett személy halála, stb.). A reakciók lehetnek komolyak és enyhék, és intenzitásuk változhat az élet során.

Nagyon sajnálatos, hogy az abortuszon átesett nők nem kérnek segítséget, csak 10-12 évvel az abortusz után. A közbeeső időben mélységesen szenvedhetnek, mivel az említett tünetek időnként jelentkeznek. Az ezzel járó fájdalmakat különféleképpen kezelik: alkoholizmussal, legális és illegális drogokkal, futó szerelmi kalandokkal, hiperaktivitással (pl. munkamánia), alárendelt szereppel egy megalázó kapcsolatban, vagy hogy étkezési zavarok jelentkeznek náluk. Mások az elvesztett gyereket egy újabb terhességgel igyekeznek pótolni, vagy épp ellenkezőleg, újra terhesek lesznek és abortálnak, hogy hátha ezzel rutinosabbá, edzettebbé válnak (vagy hogy büntessék magukat). Sajnos, mindezek a próbálkozások újabb problémákhoz és fájdalomhoz vezetnek.
Néha az abortuszra való reagálás nagyon késleltetett. Ahogy fejlődünk és lehetőségünk van az életünket megvizsgálni, előfordul, hogy sajnáljuk bizonyos múltbeli döntéseinket. Tanácsadóktól halljuk, hogy időnként részesei idős nők gyászának és fájdalmának, akik több évtizeddel azelőtt abortált gyermeküket siratják meg. Fájdalmukat mindaddig többé-kevésbé sikeresen magukba temették. Nemrég egy barátom mesélt egy 75 éves nőről, aki vígasztalhatatlanul zokogott az 50 évvel azelőtti abortusza miatt. Soha nem születhetett utána gyermeke és most szembesülnie kellett azzal, hogy öreg napjait egyedül kell megélnie.
Kicsit több mint a nők (15 éves kortól kezdve) egy negyede végeztet abortuszt az USA-ban. A nőknek és minden érintettnek, aki a döntésben részt vett, el kell hitetnie magával, hogy nem élő személy volt a méhben. Ha elismernék, akkor a bűnrészességüket ismernék be egy ártatlan élet kioltásában. Az abortusz elítélésével saját magukat is elítélnék, vagy a feleségüket, lányukat, testvérüket, iletve barátjukat, akit szeretnek. És így a társadalom nem ismeri fel a születés előtti élet vitathatatlan tényét.
Sok ember, akik egy kritikus terhességet átélő nő mellett élnek, nem örülnek az abortusz melletti döntésnek, de egyszerűen nem tudják, mit mondjanak. Szeretnék támogatni és nem elítélni az anyát, ezért ilyesmit szoktak mondani. „Nagyon nehéz helyzetben vagy. Én melletted állok, bárhogyan döntesz is.” A segítő, a helyes válasz viszont az lenne: „Ne abortáld a babát. Nem foglak magadra hagyni, hanem találunk megoldást arra, hogy világra hozhasd a gyermekedet.”
A következő igaz történet azt illusztrálja, hogyan hat az abortusz az anyán és a gyermeken kívül a környezetben élő többi emberre. Johanna és Róbert (ez nem a valódi nevük) házasok voltak és gyermekeik születtek. Róbert hirtelen elveszítette az állását és vészesen fogytak a tartalékaik, amikor Johanna újra várandós lett. Johanna úgy érezte, hogy el kell abortálnia a gyermeket. Róbert többször könyörgött neki, hogy ne tegye. Johanna ingadozott, nem tudott dönteni, és úgy gondolta, beszél az anyjával, akiről úgy gondolta, hogy jó katolikus és egyébként is szerette őt.
Édesanyja figyelmesen meghallgatta Johannát és együttérző hangon mondta: „Megértem, hogy most mit érzel, és miért szeretnél abortuszt. Engem is foglalkoztatott az abortusz kérdése néhány terhességemnél, és értem, miért gondolod, hogy megoldaná a mostani helyzetedet. Én melletted állok, bármit döntesz is.”
Johanna úgy érezte, hogy az anyja engedélyt adott neki az abortuszra, így elvégeztette. Nem sokkal ezután Róbert munkát kapott és a család anyagi helyzete stabilizálódott. Johanna viszont olyan mély szorongásos állapotot és bűntudatot élt meg, amely aktív pszichiátriai kezelést tett szükségessé. Nagyon haragudott, persze nem a férjére, aki ellenezte az abortuszt, hanem az anyjára, akitől azt várta, hogy majd lebeszéli őt erről. Az abortusz az egész családra kihatott: a házasságukra, a többi gyerekre, akik tudták, hogy egy kistestvért abortáltak, az anyjával való kapcsolatra, illetve a rokonokkal, akik tudták vagy sejtették, hogy mi történt. Róbert tehetetlennek érezte magát, mert nem tudta megvédeni a gyermeke életét, és azt is érezte, hogy Johanna elvesztette a hitét abban, hogy a férje el tudja látni a családját. Az abortusz felhívta a figyelmüket arra, hogy a családi kapcsolataik nem annyira biztonságot nyújtóak és szorosak, mint azt korábban hitték. Inkább feláldozták egy családtagjuk életét, minthogy kisegítették volna egymást egy kölcsönnel vagy egyéb módon. Az abortusz hosszabb távon megbontotta a család egységét és békéjét, mint azt egy anyagi probléma tette volna.
A Katolikus Egyház már régóta felfedezte az abortusz nőkre és a családokra gyakorolt negatív hatását. Míg a jog és a társadalom az anya érdekét a meg nem született gyermek elé helyezte, az Egyház felismerte, hogy az érdekeik egyek. Ami a legjobb a gyermeknek, az az anyának is a legjobb.
A Rachel Program több mint 15 évvel ezelőtt kezdődött. Ez a Katolikus Egyház kezdeményezése azon nők, férfiak és családok számára, akiket az abortusz valamilyen módon érint. Az Egyház a gyógyulás helye. Az igazat mondja el az abortuszról azoknak, akik erről akarnak dönteni.”Ne tegyétek! Helytelen, és fájdalmat fog okozni nektek és a gyermeknek is.” De nem csak erről beszél az egyház, hanem a teljes igazságról. „Ha már volt abortuszod, akkor hidd el, hogy Isten irgalma elég nagy ahhoz, hoogy ezt is megbocsássa.”Jézus megbocsájtást és gyógyulást ígér. Felajánlja a feltámadás reményét és ígéretét, valamit a gyermekkel való újraegyesülést, aki a mennyben várja a szüleit.
Azok, akik Rachel Programhoz fordulnak, segítséget kaphatnak tanácsadóktól, lelkipásztoroktól, akiket arra képeztek, hogy lelki támaszt nyújtsanak, illetve, hogy kiszolgáltassák a megbékélés szentségét. Mindenki Krisztus gyógyító szolgálatának része. Talán az olvasónak is van olyan ismerőse, akiről gyanítja, hogy abortusza volt. Soha ne hibáztassa, ne vitatkozzon vele. Már egy egyszerű szó, ami megérinti a szívét és oldja a félelmét és magányát elkezdheti a gyógyító folyamatot.
Valami ilyesmit lehet mondani: „Tudod, épp most olvastam egy cikket az abortusz utáni traumáról. Ebben azt írták, hogy azok a nők és férfiak, akik az abortusz mellett döntöttek, évekig szenvednek lelkiismeretfurdalástól, depressziótól, rémálmoktól, szorongástól és aggodalomtól a döntésük miatt. Sokszor azt hiszik, valami baj van velük, de valójában a gyermekük elvesztése miatt éreznek fájdalmat.” Folytathatod azzal, hogy az Egyháznak van egy Rachel Programja, egy gyógyító szolgálata. Egyszerűen az is segíthet az embereknek, ha ezt az információt megadja valaki. Imádkozni kell azért, hogy végül segítségért forduljanak valakihez. Egy, „az abortuszon átesett nőknek szóló különleges üzenetben”, az Élet Evangéliumában II. János Pál pápa arról ír, hogyan változhat meg az életük az Egyház gyógyító szolgálata által:

„Meg fogjátok érteni, hogy semmi sincs végérvényesen elveszve, és lehetőségetek lesz bocsánatot kérni gyermeketektől, aki már az Úrban él. Barátok és szakemberek segítségével fájdalmas tapasztalatotok tanúságával ti magatok lehettek mindenki élethez való jogának leghatásosabb védői. Az élet melletti kiállásotokkal, amit esetleg egy új élet születése koronáz meg, s a közeletekben lévő rászorulók elfogadásával és gondozásával az emberi élet új szemléletének művészei lehettek.”
(Az élet evangéliuma, 99).

Paula Vandegaer nővér diplomás klinikai szociális munkás, a Nemzetközi Életvédelmi Szolgálat ügyvezető igazgatója és az Élő Világ folyóirat szerkesztője.

Ennek a veszteségnek a feldolgozására rendszeresen tartunk lelkigyakorlatokat Kárpátalján „Ne félj, nem ítéllek el” címmel, ahol a gyászfeldolgozást érzelmileg biztonságos körülmények között, ítéletmentes környezetben, vezetők segítségével végezhetjük el. Bővebb információ: „Lelkigyakorlatok” menüpont alatt vagy a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. elektronikus postacímen.